Mátyás anyja – parafrázis

Meleget ad a napsugár,
Kókadozik minden szál-szár,
Mivel fű-fenyő és meggy-megáll.
Méhek zümmögnek, itt a nyár,
Egy anyai szív választ vár.
Mit torok és szó meg nem adhat,
Messze van mondója a hangnak.

Szilágyi Erzsébet tollat vesz a kezébe,
Fiának, Mátyásnak szól annak meséje.
Ott a szegény lélek, Prága városában,
Túl országhatáron, alszik fogságában.
Fagyos börtönében, nem siet az óra,
Gyökér s kígyó társasága, már tavaly óta.

Feláll az asszony hanyatt-homlok sietve,
Hosszú az út még, így a lovak is lihegnek.
„Ne fékezzék őket!” -mondja cselédjének: „Hajtsa!”
Ily szavakkal szól, Hunyad hattyú arca.

Vén varjú csap le az égből,
S kitépi levelét a kezéből.
Nézi a nép megrekedve,
De a madár felszállt a fellegekbe.

„Utána!” -mennydörögte Bözske,
S ment a szolgahad maga magát lökve.
Ki fonott, kötött, hamar abbahagyta,
Dübörgött a láp, rettegtek a sünök, s szaladtak.
Hiába minden, a madárra nem akadtak.
Hová lett, s mi volt, azt csak a tűzben táncoló táltos tudhatja.

Eltelt már jó pár óra,
Mégsem tért lelke nyugovóra.
Este volt, sok az anya szíve gondja,
Szőtte tervét, hogy ezt meg hogyan oldja.
Villámok villantak, látta könyökölve az ablakból,
Révülve gondolta az eprek-rügyek kapnak most.
S ím egyszerre valami koppan,
Harkály ütné az erdőt mostan?
Szilágyi oda lépve az ablakhoz,
Rossz májú madarat látott alakból.

Ismerős e forma,
Hisz családja a címerében hordja.
Beengedi a hollót s az rászáll egy szoborra.
Csőrében fia levelét hordozva.

„Áldott madár!” -fakad ki könnyekben az anya,
„Hát az Ő írását hoztad mostan haza!
S mondd a másik fiam hol van?
Látom e még, hisz nincs sehol nyoma sem.”
Szólt a holló: „Sohasem.”

Piramis

kapaszkodunk kapaszkodunk
sietve űzetve
de elégni tüzekbe
már nincs elég hitünk
mert nem érhetünk a magas
csúcsra ahol önnön létünk
réveteg koszorúja
fonódik fontolódva
ezen a pár
már most elévült soron

te sok furcsa körmönfont alak
én megbántottalak
néhány széttépett szóval
de talán szembenéztél a valóval
sajnálom
így megy ez
“boldogok a lelki szegények
mert övék a mennyek országa”
hát így állunk egy vagy két
kifosztott lélekkel
s durván elrabolt emlékekkel
sötétedik
kinézek az ablakon
és csak hallgatom
hogy egy szépszemű felleg
álmokat kerget
egy eperszín alkonyon
odakint
valahol a balkonon
úgy döntök hogy inkább csak
hagyom