A klasszikus modernség költészete

A klasszikus modernség lírai énje háttérbe húzódik, a romantikára jellemző – akár életrajzi vonatkozású  – közvetlenséget elveti. Az ént a szöveg grammatikai-szemantikai mozgása képezi meg; vagy éppen személytelen, tárgyias beszédhelyzetben nyilatkozik meg.

Hasonlóképpen tart távolságot a természeti szépség eszményétől; így gyakran mérnöki konstrukciók lépnek szimbólumszerepbe (ld. vasút, vonat Baudelaire vagy Whitman költészetében). Maga a versszerkezet technikai-formai szerkesztettsége szembekerül a romantikus zsenikultusz öntörvényű formaeszményével.

A nyelv leíró (mimetikus) funkciója helyett magában a versben kell megképződnie annak a metaforikus térnek, amely csupa sejtelem, nem hordoz egyértelműen megfejthető üzenetet (ha egyáltalán bármilyent is). Így jellemzően kerüli a konkrét vershelyzetet; a versek nehezen vonatkoztathatók a valóság valamely konkrét elemére-elemeire, illetve a lírai én életszerű alakjára. Kötetnyi vers tudatos elrendezésével pedig szimbolikus kompozíciót hoznak létre: sorrendjük is kódot hordoz (A Romlás virágai, Stefan George kötetei, nálunk majd Ady).

A modern költészet műnemtörténeti értelemben legfontosabb három vonása: az areferencialitás (nem vonatkoztatható semmilyen önmagán kívüli jelöltre, így nem a valóság leképezése vagy ábrázolása); az önreflexivitás (a vers domináns kommunikációs funkciója az, hogy önmagára hívja fel a figyelmet), illetve az értelmezési lehetőségek nyitottsága: sejthető szimbolikus tartalmai csak a mindenkori olvasó aktív közreműködésével állnak össze jelentésekké.