Német romantika

A 18. század végi, több száz kicsiny államra széttagolt, a feudális politikai hagyományok uralta német nyelvű területek gondolkodói számára példaképp és okulásul álltak a francia forradalom eseményei: részint megingatták azt a hagyományos elképzelést, hogy a történelem egyedüli ura és célja Isten; a szabad emberi szellemet ezután több német bölcselő nem pusztán a világ befogadójának, hanem sokkal inkább alkotójának és teremtőjének tekintette. (“Egyetlen abszolút törvény létezik: a szabad szellem örökké győzedelmeskedik  a természet felett.“, Friedrich Schlegel) Ugyanakkor az a fiatal német nemzedék, amely tanúja volt a francia forradalom erényességet és törvényességet hirdető terrorjának, majd Napóleon felléptének, tudatosan tartózkodott a politikai aktivitástól: egyedüli értelmes tevékenységnek a szellem önmagát kiművelő munkáját tartotta. (“Ne pazarold a hitedet és a szeretetedet politikai ügyekre, hanem őrizd meg magad a tudomány és a művészet számára.“, F. Schlegel) A tudományokat és a művészeteket olyan cselekvésformaként értelmezték, amely a személyiség képzésével, kiművelésével képes a világ átformálására, tökéletesítésére.

Schlegel és a német romantikus költők olyan “egyetemes költészetet” szerettek volna létrehozni, amely nem ábrázolja a világot, hanem létezésével maga alkot egyet, megteremti az egyébként elérhetetlen tökéletességet. Az ösztönt dicsőítették, az eredetiséget; a költészetet olyan szenvedélyteli gondolkodásnak tartották, amely az önelemzés igényével párosulva szüntelenül a lényeges igazságokat kutatja.

Szemléletük szerint tehát a személyes én léte és tudata a világ elsődleges ténye, ezért az ember nem keresheti az igazságot önmagán kívül, vagyis a költészet nem fogadhat el külső mintákat: az igazi költészet szükségszerűen eredeti, maga alkotja saját szabályait. Filozófiai alapként szolgált ehhez Johann Gottlieb Fichte, a jénai egyetem filozófiaprofesszorának rendszere, amelyben a szubjektív tudatot tételezte elsődlegesnek, nem a kívüle létező világot. Bölcselete szerint a tudat teremti a megismerés tárgyát, azaz a világot. Schlegel és a romantikus költők tehát olyan költészet megteremtésére törekedtek, amely nem ábrázolja a világot, hanem a művészi szellem belső tartalmaiból maga teremt világokat. Ez a művészetfelfogás igazolja az egyéni jelképzést, és a tartalommal, formával és a hangulatokkal való szabad játékot, kísérletezést. Céljuk olyan művek létrehozása, amelyek teremtett világa a határtalan teljesség élményét adja. Ám annak tudatában, hogy ez a teljesség elérhetetlen, elfogadták, hogy a lehetetlent ostromolják: minden mű csak töredékes lehet. A végtelen vágya és annak beteljesülhetetlenségének tudata hozhatja létre a felülemelkedés képességét, azt az ironikus szemléletmódot, amely a romantikus művész ön- és művészetszemléletét jellemzi.

A jénai kör felbomlása után a híres egyetemi város, Heidelberg lett a német romantika központja. A napóleoni hódítások megerősítették a német nemzeti öntudatot, a szülőföld iránti elkötelezettséget. A nemzeti összetartozás- és azonosságtudat irányította e nemzedék figyelmét a közös múltra, a közös hagyományokra, amelyek gyökerét a természetességben, illetve a szóban hagyományozódó népköltészetben találták meg. Két klasszikus gyűjtemény is jelzi ezt: Achim von Arnim és Clemens Brentano népdalgyűjteménye, A fiú csodakürtje, valamint a Grimm testvérek közismert mesegyűjteménye. A heidelbergi romantikának ez a felfogása

szorosan kapcsolódott Johann Gottfried Herder eszmeiségéhez. Herder a nemzetet szerves történelmi képződményként értelmezte, és ennek megfelelően az egyes nemzeteket önálló személyiségként képzelte el. A nemzeti nyelvet és irodalmat a nemzeti kultúrák legsajátosabb megnyilvánulásainak tekintette. Az irodalmat is összefüggő jelenségek  folyamataként értelmezte, ezzel megteremtette az irodalomesztétika történeti nézőpontját. Véleménye szerint minden nemzet irodalma sajátos utat jár be. Herder a nemzeti történelmet az emberi élet mintájára gondolta el, megkülönböztetve annak gyermek., ifjú. és felnőttkorát, illetve aggkorát. A herderi jóslat, miszerint a magyar nyelv el fog halni, s ezzel népünk is, nagy hatást gyakorolt művészeinkre, gondolkodóinkra.