Romantika

Irodalmi és művészeti irányzat, irodalomtörténeti (művészettörténeti) korszakfogalom; eltérő művé­szeti, szellemi és politikai mozgalmakat, különböző jelenségeket foglal magába. Érvényességének határai így térben is, időben is jelentős különbségeket mutat­nak.

Az irodalmi romantika bizonyos vonásai Angliában és a német területeken már a 18. század utolsó harmadában jelentkeztek, ugyanakkor Franciaországban, valamint a közép- és kelet-európai térségben a 19. sz. húszas, harmincas éveitől vált uralkodóvá.

Medúza

Théodore Gericault, A Medúza hajótöröttei

 Caspar David Friedrich


Caspar David Friedrich, Apátság a tölgyerdőben

A romantika elnevezés a francia román ’regény’ szóból származik, és melléknévként (romanesque) a 17. században kalandos, regényes történetek jelzőjeként használták. Angol nyelvterületen a lovagregényt jelentő romance kifejezés is hozzátapadt; a romance  szóból alakult romantic jelző festői tájat, regényes jellemet minősített. A köznapi nyelvhasználatban jelentéséhez a civilizálatlanság, az érintetlen természetesség, a vadság is hozzákapcsolódott. Friedrich Schlegel (1772–1829) használja elsőként irodalomtörténeti kategóriaként, épp a klasszicizmus ellenpontjaként: olyan költeszet megnevezésére használta, amely az elkülönült művészeti ágakat, műnemeket, műfajokat egyesíti; a költészetet vegyíti az élettel, a filozófiával, valamint a népköltészettel. Köznapi jelentése máig a kalandosság-érzelmesség-szenve-délyesség hármasában ragadható meg.

Történelmi környezetét az Európa különböző országaiban különbözőképpen megvalósuló polgári átalakulás határozta meg, amelynek központi politikai gondolatrendszere a szabadelvűség, a liberalizmus. Jellemző törekvései a politikai és jogi egyenlősítés, az emberi fajt erkölcsi szempontból egységesnek tekintő szemlélet. A liberalizmus képezte a 19. sz. modernizációs, nemzeti és nemzetiségi törekvéseinek, szabadságküzdelmeinek az eszmei alapját.

Szemléletének egyik meghatározó összetevője az egyén érdekeit a közösség érdekei fölé helyező individualizmus.

Előzményeiként említhetjük a  Sturm und Drangot (az egyéniség kultuszában), a szentimentalizmust (az érzelmi irányultságban) és a 17. században meginduló törekvéseket az európai ősköltészeti hagyomány felkutatására; a népköltészet felértékelődik.

caspar-david-friedrich-the-wanderer-above-the-sea-of-fog

Caspar David Friedrich, Vándor a ködtenger felett

 

A romantika világképének jellemzői

Megnevezése Tartalma
Egyéniségkultusz (individualizmus) Felfogásának középpontjában a személyiség (individuum) összetett, ellentmondásoktól sem mentes belső világa áll. Ez a belső világ nemcsak a tudatos tartalmakat, hanem a lélek, a tudattalan tartalmait, az álmokat és a vágyakat is magában foglalja. A zseni képes teljes intenzitással kifejezni egyéniségét, szinte minden szabadságában áll.
Személyesség (szubjektivizmus) A személyesség csak a szubjektum létét ismeri el valóságosnak; minden jelenséget önmagához képest értelmez. Leegyszerűsítve: a romantika az ábrázolásról a kifejezésre tér át.
Történetiség A romantika emeli a gondolkodás középpontjába a tudat és a valóság változásának, illetve az emberiség létének történeti meghatározottságát. A romantika szemlélete erős kapcsolatot alakít ki a változó idővel, amelyben az egzotikum egyik fajtáját is látja. Újraértékeli a középkort, felfedezi Európa népeinek múltba vesző őstörténetét, figyelme a nemzeti sajátosságokra irányul.

 

A romantika legfontosabb öröksége, hogy felismeri: az értelmezés valójában történelmi tapasztalat, és egyetlen műről sem állítható, hogy azt a kortárs befogadók vagy az utókor bármelyik nemzedéke maradéktalanul megértette volna.

Természetkultusz A romantikus művész a természetet nem a „kivonulás” lehetőségeként szemléli, számára a természet a személyiség belső tartalmainak, hangulatainak, vágyainak, álmainak a tárgyiasulása. A romantika életérzésének legjellemzőbb sajátossága az emberi és természeti világ együttes átélése, a világ minden dolgával való egyetemes együttérzés.
Szabadságeszmény Az egyéniség szerepének felértékelődése az alkotói szabadságban is megnyilvánul. A lázadás gondolata hatja át, ami egyrészt politikai-társadalmi természetű, másrészt a tapasztalaton túlira, a transzcendensre irányul.
Elvágyódás,

az egzotikum iránti fogékonyság

Vágytak egy eszményi, tökéletes létszférára; de eszmény és valóság viszonyát ellentmondásosnak, gyakran ellentétesnek tapasztalták. Ezt a vallásban megragadható tapasztalaton túli már nem volt képes feloldani; részben ebből következik a romantikusok egzotikum iránti fogékonysága, elvágyódása a térben vagy időben távoli, valamint a képzeletben megalkotott világokba.

 

A romantika esztétikai-poétikai jellemzői

Megnevezése Tartalma
Poétikai kánonok

leértékelődése,

az eredetiség elve

Az egyéniségkultusz, a szabadságeszmény és a személyesség jegyében a romantika elutasítja a klasszicizmus, és általában a mintakövető poétikák szabályrendszereit, a művészi kifejezés szabadságát hirdeti. A szerves forma iránti igény jellemzi, értelmezésében a tartalom teremti meg a művészi formát. Az alkotói folyamat a tudatos megformálásnál magasabb rendű, nem tisztán ésszerű, hanem természetfeletti, teremtő tevékenység.
Vallomásosság A személyesség együtt jár a magánbeszédszerű megszólalással és a minden műnemre kiterjedő lirizálódással; a romantika vezető műneme a líra.
Művészeti ágak, műnemek, műfajok keveredése A romantikus irodalom jellemzője a festőiség; az érzelemkifejező jelleg felerősödése pedig a zenéhez közelíti. Új, kevert irodalmi műfajok ­– elbeszélő költemény, drámai költemény – és szövegformák – verses regény, prózavers – jelzik a műnemek határainak feloldódását, de a keveredés műnemeken belül is jellemzővé válik: elégiko-óda, ballada.
A nyelv problémája (egyéni jelképzés) Jobbára elveti a klasszicizmus emeltebb költői nyelvét, nyelvtani szabályrendszerét; a megújítás szándékával a köz- és a népnyelv felé fordul, avagy saját nyelvet teremt. Az egyéni jelhasználat, illetve -képzés a befogadást problematikusabbá teszi, megnöveli a szükséges interpretáció-potenciált. Ez részint eltávolítja a művészt közönségétől, részint erősíti az irodalomértelmezés, az irodalomtudomány szerepét.
Allegória vs. szimbólum A romantika az egyediben a különöst, a különösben az általánost, az általánosban pedig az egyetemest kívánja megragadni; a véges időben az örökkévalóságot. A barokk és a klasszicizmus alkalmazta, kép és fogalom között egyértelmű hozzárendelést képező allegória helyett a titokzatosabb, fogalmilag teljesen be nem határolható, az egyértelmű olvasatot kizáró szimbolikus képalkotást alkalmazza.
Irónia, humor A romantikus művész az abszolút teljesség megragadására törekszik; eközben nyilván megtapasztalja lehetőségeinek véges voltát. Vélelme szerint a világ igazi lényege az alkotói szubjektumban és a műalkotásban tárul fel; ám ez szükségszerűen csak töredékes formában történhet meg. Ennek belátásából fakad, hogy fenntartással, iróniával szemléli magát és művét. A romantika számára az irónia nem csupán esztétikai minőség, hanem egyben bölcseleti kategória is.
Szándékolt töredékesség A romantikus személyiség a végtelen létezés teljes megragadására törekedett; nem a külső világban gondolta megtapasztalhatónak, hanem a szubjektum (belső) világában tett kísérletet a megalkotására. Mivel az abszolút teljesség elérhetetlen, a létrehozott mű szükségképpen töredékes.
A mítoszok szubjektivizálása;

magánmitológiák

Az európai kultúra nagy közösségi mítoszai a romantika idejére elvesztették általános érvényességüket. Ám a romantikus művésznek szüksége van a világ magyarázó elveként működő mítoszra. Ezt azonban már maga alkotja meg teljes egészében, vagy úgy, hogy újraértelmezi, újraalkotja; személyessé teszi a mítoszhagyományt. Így már nem mindenki számára érvényes, hanem egyedi jelentéssel bír.