szempont	líra	epika	dráma
az elnevezés eredete	gör. lyra ’pengetős-húros hangszer’, ’lant’	gör. epikosz ’elbeszélő’	gör. drán ’cselekedni’
a szöveg jellemző szerveződése	többnyire magánbeszéd (monológ) típusú szöveg, csak korlátozottan, jelzésszerűen tartalmazhat epikus vagy drámai elemeket	elbeszéléssel (narrációval) szerveződő, többnyire monologikus szöveg, a szerepeltetett alakok megnyilatkozásai idézetek; megformált elbeszélője (narrátora) van	párbeszédekben (dialógusok) szerveződő szöveg, az egyes szereplők esetlegesen hosszabb magánmegnyilvánulásaival (monológok); szerzői utasítások (instrukciók)
magatartás- és szemléletforma	érzelmi-hangulati-gondolati tartalmában gyakori a személyesség, de nem kizárólagos; a személyesség kivetülhet szerepekbe (szereplíra), tárgyakba (tárgylíra) is	hagyományosan történetet beszél (így tere, ideje, szereplői vannak, azok viszonyrendszere jelenik meg) el; cselekménye több szálon is futhat	kölcsönösen létesített viszony a szereplők között; a párbeszéd eleve ezt teremti meg
idő	általában jelen idejű beszéd, de felidézhet múltat és elképzelhet jövőt	hagyományosan a múltban történt, már lezárult eseménysort mutat be	a jelenben változó, dinamikus viszonyokat jelenít meg
kifejezésmód	többnyire kötött beszéd (ritmus, szótagszám, rím), a szöveg kisebb elemeire is érvényes (hang, szótag) szigorú megszerkesztettség, nyelvi sűrítettség: szóképek és alakzatok használata jellemzi	ok-okozati viszonyok szerint előrehaladó (metonimikus) eseménysor vagy jelképes utalásos (metaforikus) szövegvilág jellemzi	többnyire előadásra, megjelenítésre szánt mű, a színházban előadott dráma nem nyelvi jelekkel is él (mozgás, jelmez, díszlet, fény, zajok, zene stb.)
terjedelem	általában rövidebb	kicsi (novella, mese), közepes (elbeszélés) v. nagy (eposz, regény)	az előadhatóság korlátozza
szövegforma	döntőrészt verses, de lehet prózai is	általában prózai, de lehet verses	verses vagy prózai
reprezentatív műfajok	dal, elégia, óda (himnusz)	eposz, regény, elbeszélő költemény, novella, mese, anekdota	komédia, tragédia

Fikcionalitás

Az irodalmi szövegek általános jellemzője a kitaláltság, a fikcionalitás. Az irodalmi alkotásokban szövegvilágok jönnek létre, amelyeknek nem céljuk, hogy elemeik megfeleltethetők legyenek a tapasztalati világéival. Az irodalmi mű akkor is fikcionált, ha valószerű, esetleg majd minden eleme megfeleltethető a valóság valamely elemének, mozzanatának. Ez a sajátosság éppen úgy vonatkozik az epikus szöveg helyzeteire, szereplőire, a történet (kitalált és megformált!) elbeszélőjére, mint a lírai szövegek alanyának megalkotottságára. Ezért nem azonosítható az elbeszélő a szerzővel, a vers lírai énje a költővel, még akkor sem, ha egy epikus alkotásnak szembetűnő az önéletrajzi jellege, vagy egy lírai műnek vallomásos jellege, személyessége.

Az irodalmi kánon fogalma

Az egy bizonyos korban elfogadott, mértékadónak tekintett irodalmi műveket, valamint az alkotási és irodalomértési szokásokban megnyilvánuló szabályszerűségeket irodalmi kánonnak (gör. kanón ‘mérővessző’) nevezzük.

Az irodalmi kánon koronként változik; az irodalomtörténet úgy is szemlélhető, mint a kánon változásának története. A különböző korokban tehát az olvasók más-más műveket olvasnak szívesen, tartanak példa értékűnek; elváráshorizontjukat sokféle tényező (műveltségük, koruk, nemük, társadalmi hovatartozásuk; legfőképpen előzetes olvasói tapasztalatuk) alakítja-módosítja; ám ez nem csak koronént, hanem egy adott időszak kortárs olvasói körében is kánonok egymás mellett élését eredményezi.